A korábbi fejezeteket a Regény kategória alatt találjátok!
Tizenegyedik Fejezet – A Vetélytárs
Amikor beléptek a Holdkristályokat rejtő hatalmas barlang termébe, Linek még a lélegzete is elállt. Fáklyáját a magasba emelte, hogy jobban lássa, mit rejt a helyiség. A meleg, aranyló fény sokszorosan vetült vissza a barlang faláról. A kőfal felülete sima volt és számos fémesen csillogó követ rejtett, amik tükrökként verték vissza a fényt. Így hármójuk fáklyájának világa is elegendő volt, hogy teljesen beragyogja a termet.
A sziporkázó fényben pedig észrevette a földre egymás mellé pakolt medálokat és fegyvereket.
A legkülönfélébb harci eszközök hevertek ott. Lándzsák, dárdák, pikák, hullámos és egyenes pengéjű kardok, szablyák, kaszák, alabárdok, számszeríjjak és még sok más dolog.
Bár a háborúban már számtalanszor látta őket tulajdonosuk kezében, most így, hogy egy helyen voltak, mégis csodálattal töltötte el őt.
– Mesés látvány – mondta elismerően, majd közelebb ment a fegyvertárhoz, hogy közelebbről is megcsodálhassa.
Felemelt egy gazdagon díszített hüvelyű kardot és tanulmányozni kezdte a keresztvasba ágyazott kristályt.
– Sajnos még elég fakó a kő.
– Amíg nem töltődik teljesen vissza, addig nem lehet újra igét bocsátani rá – magyarázta Ran. – Addig is itt őrizzük őket, nehogy valaki elfelejtse kitenni a telihold fényére.
– Még nem gyanakszik senki? – kérdezte Li.
Xiang megrázta a fejét, majd válaszolt.
– Egyelőre nem, de az is igaz, hogy még nem keveredtünk komolyabb összetűzésbe az emberekkel. Ha netán valaki megsérülne, és az emberek látnák, hogy nem gyógyul be azonnal a sérülése, akkor viszont biztosan hamar szárnyra kelne a pletyka.
– Az pedig nem lenne túl jó – toldotta meg a tianzi.
Li bólintott.
– A katonáim nem provokálják a népet, így remélem az én tartományomban nem lesz baj.
– Reméljük másnál sem lesz – sóhajtott egyet Ran. – Például Ruo Weiért vagy Zheng Xu Lingért nem tenném tűzbe a kezem, nem is beszélve Mingről.
Li megértette a barátja aggodalmát.
– Csak nem olyan ostobák, hogy maguk alatt vágják a fát – próbálta megnyugtatni a másikat.
Ami azt illeti, ő sem tudott teljesen hinni abban, amit mondott.
Viszont a találkozón Ran egészen biztosan újra felhívja rá mindenki figyelmét, hogy ne cselekedjenek meggondolatlanul.
Túl kevés volt a használható kő, így nem volt belőle tartalékuk. Ha a Sötét Hágókban lévő bányákban nem bukkannak utánpótlásra, akkor ez a probléma még sokszor megismétlődhet, és nem ez lesz az első alkalom, hogy fél évet végig kell, izguljanak.
***
Míg Ranék távol voltak, újabb vendég érkezett a kastélyba. Az egyik őr bevezette őt a földszinten lévő kisterembe, ahol Mao aludt korábban, hogy ott várja meg a császárt.
Asami csak a szobája erkélyéről kitekintve látta az érkezőt, de nem volt kedve lemenni, köszönteni. A férje a tanácsossal és közös barátjukkal még viszonylag korán útra kelt. Nem tudta elképzelni, hova mehetnek együtt olyan korán. Ráadásul Ranra nem volt jellemző, hogy bármi miatt is korán felkeljen. Ugyan egyszer-kétszer elhagyta hosszabb időre a kastélyt Xiang társaságában, de mindig betudta annak, hogy együtt járják a környéket.
Lehet, hogy most is így tesznek. Mindenesetre a helyzet akkor is furcsa volt neki, és valahol az agyában ott motoszkált a gondolat, hogy megint valamit eltitkolnak előle.
Ebben végül is igaza volt, csak azt nem tudhatta, hogy Ran azért kelt fel olyan korán, hogy a megszokott ebédidőben visszaérjen.
Senkinek nem ismerte volna be, de reménykedett benne, hogy Asami kissé lenyugodott már és újra velük étkezik majd.
Asami valóban úgy döntött, hogy mostantól ugyanúgy megjelenik ebédkor, mint szokott, de még nem akart teljesen megbocsátani a férfinak. Csakis azért fog velük enni, hogy nehogy kimaradjon az eseményekből. Li szimpatikus volt neki, majd vele és Xianggal fog társalogni. Meg aztán Litől megtudta, hogy Ran az összes parancsnokát a kastélyba rendelte. Így legalább megismerheti őket. Az új vendég is biztos ott lesz az ebédnél, majd akkor találkozik vele is.
Nem is kellett már sokat várnia, nagyjából egy órával később, koradélután visszaért Ran.
Noriko öt főre terített. Asami mondta neki, hogy újra teríthet az ő részére is, és az új yaojingnek is kitette az ételt.
Asami már azelőtt leült a helyére, hogy a többiek beléptek volna az étkezőként és tárgyalóként is használt helyiségbe. Noriko még egy utolsó biztató mosolyt küldött felé, mielőtt kiment volna. Rögtön a távozása után Ran jelent meg az ajtóban.
A férfi a tekintetét az ételekről a lányra emelte és hirtelen nagyot dobbant a szíve. Hiába reménykedett benne, hogy Asami tényleg velük tart ma, mégis meglepetésként érte a dolog. Asami a férfi arckifejezését félreértelmezve úgy érezte, Ran nem túl boldog, hogy ott látja őt. Arcát durcásan elfordította tőle és csak akkor nézett újra az ajtó irányába, amikor hallotta, hogy a többiek is belépnek.
Ran gyorsan magához tért és elfoglalta a helyét közvetlen a lány balján. Pont, mikor Maót fogadták. Megint a feleség kapta a jobb oldali ülőhelyet.
Rant Xiang követte. A tanácsos udvariasan köszönt a lánynak, aki viszonozta a kedvességét. A fehérhajú férfi Ran intésére az uralkodó mellett foglalt helyet a baloldalon.
Li és az idegen egyszerre léptek be az ajtón, épp diskuráltak valamiről.
Az idegen yaojing parancsnok nagyjából egy magas volt beszélgető partnerével, de arca töredékét sem mutatta a kék hajú parancsnok kedvességének. Vonásai merevek és barátságtalanok voltak, hosszú, barna haja hullámokban omlott széles vállaira és fekete szemei ridegen mérték fel a termet és a teremben lévő lányt.
Li egészen másképp reagált Asami jelenlétére. Ő személy szerint nagyon örült, hogy láthatja a császárnét.
– Asami hou! Micsoda megtiszteltetés, hogy csatlakozott hozzánk! – kiáltott fel örömében, és be sem fejezve a korábban a másikhoz intézett, megkezdett mondatát, faképnél hagyta a beszélgetőtársát.
Gyorsan elfoglalta a hou melletti ülőpárnát, meg sem várva, hogy Ran engedélyt ad-e neki vagy sem. Ez Rant egy kissé bosszantotta, hiszen ez tiszteletlenség volt vele szemben, de nem tette szóvá a dolgot, hiszen jobb, ha Li ül le a felesége mellé, mintha az új jövevény tenné.
Jelzett az állva maradt parancsnoknak, hogy foglalja el az utolsó szabadon maradt helyet Xiang mellett.
A férfi szó nélkül leült a számára kijelölt helyre, arca pedig kifejezéstelen maradt.
– Ling, gondolom még nem találkoztál a houval – mondta neki Ran a közös nyelvet használva.
A yaojing végigmérte Asamit, de csak ennyit mondott:
– Nem, még valóban nem.
Mivel ezek után Ran nem felelt semmit és mozdulatlanul várt még valamire, a férfi gyanította, hogy még mondania kéne valamit.
– Üdvözlöm hou – mondta kelletlenül, egy enyhe meghajlás kíséretében. – A nevem Zheng Xu Ling, Ran tianzi ötödik hadtestének parancsnoka vagyok.
Ran végre bólintott, így ezek szerint elvárta a megfelelő tiszteletet tőle a császárné irányában is.
Asami nem mosolygott Lingre. Rögtön látta, hogy a férfival nem fog jó kapcsolatot kialakítani. Kimérten bólintott egyet.
– Üdvözlöm, Zheng Xu Ling parancsnok. Asami hou vagyok a Birodalmi Nakahara uralkodói családból. Örömömre szolgál, hogy megismerhetem.
Asami hangjából egyértelműen kihallatszott, hogy ez az új ismeretség semminemű örömöt nem nyújt számára. A családnevét eddig nem használta, de úgy érezte, az adott szituációban érdemes lenne így bemutatkoznia. Hiszen így Zheng Xu parancsnok tudtára adja, hogy ő nem csak egy egyszerű ember feleség, akiből történetesen császárné lett, hanem eleve rangos, tekintélyes és nagyhatalmú család sarja.
Ling pedig megértette a jelzést, mert az arcán egy izom enyhén megrándult a bemutatkozás hallatán.
Ran még váltott pár szót Linggel a saját nyelvükön, majd nekiálltak enni.
– Nagy öröm számunkra, hogy kegyed újra velünk költi el az ebédjét – mondta Xiang a lánynak.
Li pedig helyeslően bólogatott.
Asami arcán egy enyhe mosoly nyert utat, melyet a fehérhajú férfinak címzett, majd a mosoly elhalta után egy gyors, futó pillantást vetett a férjére, aki azonban nem nézett fel a tányérjáról.
„Nem értem. Nemrég még arról beszélt, hogy vacsorázzunk eggyütt, most pedig ügyet sem vet rám.”
Asami futó mérgét Li hessegette el. A kék hajú férfi, úgy tűnt, mindenképp beszélgetni szeretne, így Asami megadta magát, és társalgásba elegyedett vele. A helyzet cseppet sem zavarta, hiszen a fiatal férfi illedelmes volt vele szemben és nagyon érdeklődőnek mutatkozott.
– Jól sejtem, hogy a Birodalomban, és ez által az Új Birodalomban is minden tájegységnek megvannak a maga ünnepei? – kérdezte Li.
Asamit örömmel töltötte el, hogy a yaojing őszinte érdeklődéssel viszonyul a népe szokásai iránt. Arca felragyogott, és úgy válaszolt neki.
– Pontosan. Vannak olyan ünnepek, amiket mindenhol ugyanakkor tartanak meg, de vannak regionális ünnepeink is. Bár most felvetődött bennem a kérdés, hogy mi lesz az eddig megtartott állami ünnepeinkkel – elmerengett. – Mivel már nem a Birodalmi császárhoz tartozunk, így gondolom az eddigi állami ünnepeket el kéne törölni.
Asami újra a férjére nézett, aki most már végre rá emelte a tekintetét.
Mielőtt azonban Ran bármit szólhatott volna, Li szólalt meg bánatos hangon.
– Az rettentően szomorú lenne. Az embereknek kevesebb okuk lenne ünnepelni és jól érezni magukat.
Ran morcosan összevonta a szemöldökét és úgy válaszolt:
– Nem lenne szomorú. Lesz helyettük más állami ünnep, ha már annyira mulatni akarnak.
– Ezzel a kérdéssel eddig még nem foglalkoztunk, de nagyon jó, hogy felvetette – fűzte közbe Xiang.
– Úgy hittem, ennél fontosabb kérdésekkel kell foglalkoznunk – mondta hűvösen, a yaojingek nyelvén Ling. Sötét szemeit az uralkodóra emelte.
Ran állta a kihívó pillantást és szintén a saját nyelvükön válaszolt.
– Természetesen. A találkozó témája nem változik. A többi, kisebb jelentőséggel bíró kérdéssel majd foglalkozom én magam.
Míg Ran és Ling a saját nyelvükön kezdtek el diskurálni, amibe óhatatlanul is belevonták a kettőjük között ülő Xiangot, Li kellemes melegséggel a szívében vette tudomásul, hogy a császárné szórakoztatásának megtisztelő feladata rá hárult.
– Milyen fesztiválokat szoktak errefelé tartani? – kérdezte.
– Elég sok mindent megünnepelünk. Az aratást, a napéjegyenlőséget, az újévet, a nagykorúvá válást, a tavaszt, az őszt, és még sorolhatnám.
– Ezeket mi is megünnepeljük – örvendezett Li. – Mondjuk az aratás kivételével. Nekünk nincs túl sok termőföldünk, illetve nem volt.
Asami már látta térképen a yaojingek birodalmát, ami egy hegyes-erdős területen feküdt nagyon kevés sík tereppel.
– Ha a yaojingek nem termelnek maguknak elegendő élelmet, akkor mivel tartják fenn magukat? – kérdezte kíváncsian.
– Nagyrészt kereskedelemmel – válaszolta Li. – Sok a hegyvidéki állatunk, illetve a hegyi folyamok halakban bővelkednek. Emellett kőfejtés és értékes ércek és drágakövek kinyerésében vezető a szerepünk a Keleti térségekben.
– Igaz, hogy a Keleti épületek sokkal díszesebbek, mint az itteniek?
– Az itteniek is nagyon szépek – mondta udvariasan a férfi. – Bár igaz, hogy a mi épületeinken jóval több a faragvány. Szeretjük az aprólékos díszítéseket, az aranyozást és a drágakövek használatát a művészetekben. Viszont nekem ugyanúgy tetszik az Új Birodalom szelíd, kevésbé hivalkodó, nyugalmat árasztó stílusa.
Asami most már teljesen felszabadultnak érezte magát. Ez a Li parancsnok nagyon kellemes beszélgetőpartner, és nem is olyan szűkszavú, mint amilyen Xiang szokott lenni. Asami hamar megfeledkezett róla, hogy elsősorban információgyűjtés céljából akarta őt megközelíteni, azt kérdezte, ami csak az eszébe jutott.
– Nagyon szívesen megnéznék egy yaojing épületet is – mondta lelkesen. – Még sosem láttam egyet sem, és most már nagyon érdekel, hogy milyenek lehetnek.
Ran felfigyelt a dologra. Fél füllel hallgatta, hogy miről folyik a társalgás, de nem szólt közbe.
Asami egy olyan arcát mutatta Li felé, ami sokkal nyíltabb volt, mint amilyet korábban látott tőle. Ez pedig zavarta.
– A Keleti ünnepeken is ugyanúgy vannak lampionok, papírdíszek, és sárkányok? – kérdezte izgatottan Asami.
Li szélesen mosolyogva válaszolt.
– Igen-igen. Meg zene és tánc és finom ételek. Bizonyos alkalmakkor vetélkedők is vannak.
– Akkor elég hasonlóak lehetnek ezek az ünnepek – konstatálta a lány.
– Remélem valamikor a közeljövőben lesz valamilyen ünnepség, hogy megbizonyosodjam róla, tényleg sokban hasonlítanak egymáshoz. Örömmel venném, ha a hou velem tartana az egyik ilyen ünnep alkalmával.
Ran felkapta a vizet, most már úgy döntött közbeszól.
– Szó sem lehet róla, hogy a hou elhagyja a kastélyt! – csattant fel.
Asami tekintete elfelhősödött. Bár ő is tisztában volt vele, hogy nem tanácsos csak úgy kimennie a városba, és megfelelő kíséret nélkül mászkálnia, nem tetszett neki a hangnem, amit a férje megütött.
– Úgy mondod, mintha fogoly lennék! – válaszolt indulatosan.
A három másik jelenlévő csak csendben figyelte a fejleményeket.
– Gondold úgy, ahogy akarod – felelte ellentmondást nem tűrő hangon a tianzi. – Megtiltom, hogy kitedd a lábad a kastély területéről az engedélyem nélkül.
Xiang felsóhajtott.
– Már megint kezdődik minden az elejéről.
Azonban sem Ran, sem Asami nem hallotta meg, amit mondott. Kihívóan néztek egymás szemébe, mintha csak valami néma küzdelem zajlana kettőjük között.
Végül Xiang volt megint a békebíró.
Kezét Ran vállára helyezve szólította meg a tianzit.
– Szerintem ezt majd kellemesebb körülmények között is megbeszélhetjük. Viszont félbehagytad a Linggel folytatott beszélgetést, és úgy látom, már szeretné folytatni.
Ling az eddigi érzelemmentes arckifejezéssel nézett Ranra, aki végül feladta a szemviadalt a lánnyal, és visszatért a korábbi témához.
***
Asami részt vett a vacsorán is, és innentől kezdve az összes közös étkezésen. A következő három napban még két parancsnok érkezett. Az egyikük Ruo Wei volt, aki második találkozásra sem nyerte el a lány szimpátiáját, a másik pedig egy meglehetősen szótlan, de ettől függetlenül normálisnak mondható férfi volt.
Bár Ruo Wei is próbált néha szóba elegyedni vele, de hamar zsákutcába torkollott minden egyes beszélgetés a közös téma hiánya miatt. Ráadásul Asami kényelmetlenül érezte magát annak a lila tekintetnek a kereszttüzében.
Továbbra is Liben talált beszélgető partnerre. A fiatal parancsnok láthatóan élvezte a társaságát, hiszen nem csak az étkezések alkalmával elegyedett vele szóba, hanem bármikor, amikor összefutottak.
Asaminak ez fel sem tűnt, annyira természetesnek érezte a dolgot, viszont Kaede észrevette a férfi érdeklődését és Rannak sem kerülte el a figyelmét, hogy Li minden egyes alkalommal, amikor nem beszélgettek vagy tárgyaltak, a feleségét tűntette ki figyelmével.
Ez arra ösztönözte, hogy ő is egyre többször kerüljön a lány közelébe. Nem akarta Asamit állandóan Livel látni, így egyik délután ő maga ment, hogy megkeresse a lányt.
Asami a kertben lévő tavacska partján ült és olvasott.
Békés alakja olyan megnyugtató látványt nyújtott, mintha csak egy festmény kellemes vonásait csodálva költözne harmónia a szemlélő szívébe.
Fekete hajában rózsaszín és lila virágok ültek, a hajtű végéről pedig zafírból készült gyöngysör függött alá. A szív alakú arc színe olyan volt, akár a baracké.
Ran egy pillanatig a bokrok takarásában állt, és csodálta az elé táruló látványt, majd lassú léptekkel megindult a lány felé.
Asami annyira el volt merülve az olvasásban, hogy csak akkor vette észre őt, amikor már egész közel ért hozzá.
Először azt hitte, Li az, de amikor tekintetét a komoly arcra és a vörös szemekre emelte, egy nagy szívdobbanás tudatta róla, hogy tévedett.
A lány arckifejezése láttán összeszűkültek Ran vörös szemei.
– Meglepetést okoztam? – kérdezte. – Csak nem azt hitted, hogy Feng Long Li parancsnok az?
Asami tekintetéből látta, hogy a kérdés telibe talált.
– Sajnálom, ha csalódást okoztam – mondta hűvösen. – Be kell érned a tianzival.
Asami igyekezett elrejteni a zavarát.
– Végeztél a munkával? Nem túl gyakran szoktál ilyenkor a kertben sétálni.
– Most így tartotta kedvem.
Asami elfintorodott. Arra gondolt, hogy ez a férfi mindig úgy csinál, ahogy a kedve tartja.
Rannak nem tetszett a fintor. Asami mellé sétált, és a vízben játszadozó halakat elnézve folytatta.
– Kihasználom, amíg van némi szabadidőm. Nemsokára eléggé elfoglalt leszek.
– Az össznépi találkozó, amire elfelejtettél meghívni, bizonyára sok teendővel fog járni – jegyezte meg epésen a lány.
Ran lehuppant a lány melletti egyik sziklára, és szokásos gúnyos mosolyával válaszolt.
– Minek hívjak meg valakit, aki amúgy is itt van a kastélyban? Talán hírnököt kellett volna küldenem az üzenettel?
Asami dühös tekintettel viszonozta a férfi mosolyát.
– Nem erre gondoltam – mondta. – Csupán értékeltem volna, ha esetleg megemlítetted volna a dolgot.
Ran arca már megint tökéletesen elrejtette az érzelmeit.
– Most már úgyis mindegy – hagyta annyiban a dolgot Asami. – De azt legalább elárulnád, hogy mikor lesz ez az egész?
– Amint mindenki megérkezett. Még három főre várunk.
Asami gyorsan végigfuttatta gondolatban a résztvevők nevét és számát. Nem ismert mindenkit, de annyit már megtudott, hogy Rannak hat parancsnoka van. Most jelen van négy. Ha még három főt várnak, akkor az egyikük nem parancsnok.
– Három? Azt hittem már csak két parancsnokod hiányzik.
– Jön az öcsém is – válaszolta bosszúsan a férfi.
Asami kíváncsi volt rá, milyen lehet a férje öccse. Vajon az is ugyanilyen mogorva?
– Egyedüli nőként kissé kényelmetlen lesz nekem.
– Emiatt ne aggódj, lesznek más nők is. Igaz, yaojingok.
A császárné rögtön Maóra gondolt és arca haragvóvá vált.
Ran észrevette a lány hangulatváltozását és rögtön kitalálta a gondolatait.
– Ami Maót illeti, többé nem fogod őt látni – kis szünetet tartott, majd folytatta. – És én sem.
Asami kifejezéstelen arccal meredt rá.
– Miért mondod ezt el nekem? – kérdezte.
Ran tanulmányozta a lány vonásait, majd így felelt:
– Azt hiszem, helyénvaló lenne tudnod, hogy nem történt meg az, amiről azt feltételezed, hogy megtörtént.
– Láttam, amit láttam –fordította el az arcát Asami.
Ran mélyet sóhajtott, majd hozzáfűzte:
– Nem feküdtem le vele. Csak azt akartam, hogy ezt tudd.
Asami nem tudta, hogy megbízhat-e a férfi szavában vagy sem, azért a vallomás jó érzéssel töltötte el.
Gondolta, hogy feleslegesen várna rá, hogy a császár bocsánatot kérjen tőle. Így betudta ezt bocsánatkérésnek.
Azért azt sem akarta, hogy Ran könnyen elbízza magát. Szerette volna, ha a férfi bűnhődne egy kicsit. Így egyelőre nem mondott neki semmit, és a mosolyt is tervei szerint mellőzni akarta még egy ideig.
Ran nem tudta, hogy mi mehet végbe a másikban. Tanulmányozta a finom arcocskát, ami nem mutatta jelét a megbocsátásnak, és bár nem jött egyetlen enyhe fuvallat sem, megint erőteljesen megcsapta őt a lány, őrjítő illata.
Enyhén előrébb hajolt, hogy még jobban beszívhassa azt a csodálatos illatot, ezáltal viszonylag közel kerülve a lányhoz.
Asami meglepődött és egy kicsit meg is ijedt. Ran még sosem viselkedett így, és Asami nem tudhatta, mire számítson.
Ran tekintete megállapodott a kecses nyakon, és minden érzékszerve arra ösztönözte, hogy harapjon belé, ízlelje meg.
Már majdnem rászánta magát a cselekvésre, amikor hirtelen Li ismerős hangja zendült a tóhoz vezető ösvény felől.
– Csodás délutánunk van, nemde? Asami hou.
Ran azonnal felpattant a szikláról és odacsörtetett a fiatal parancsnokhoz, majd megragadta a karját és maga után vonszolta vissza a kastély irányába.
Asami némán figyelte a jelenetet, miközben a kezében lévő könyvet szorongatta.
„Mi volt ez az előbb?” – kérdezte magától.
Ran rászorított barátja csuklójára és úgy húzta maga után.
– Li, veled még van némi megbeszélnivalóm – mondta a saját nyelvükön.
– Mi lenne az? – kérdezett vissza a kék hajú démon ártatlanul.
Ran azonban csak akkor válaszolt, amikor a kastély verandájára értek és elengedte a másik karját.
– Tudom, hogy természetednél fogva nagyon barátkozó személyiség vagy, de véleményem szerint kezded átlépni a hatáskörödet.
– Mire gondolsz? – kérdezte Li.
– Arra, hogy túlzottan gyakran látlak a hou társaságában.
Li olyan arcot vágott, mint akinek csak most esik le, hogy Rant mi zavarhatja.
Ravaszság költözött a tekintetébe.
– Szóval mit is érzel a hou iránt? – érdeklődött Li.
Ran tétovázott. Már maga sem tudta, mit felelhetne a kérdésre.
Li segítette ki.
– Érzed az Illatát, vágysz rá, de mégsem szereted. Megpróbálsz ellenállni a kísértésnek, és nem csak őt bántod meg, de magadat is kínzod. Egy igazi mazochista vagy – gúnyosan elvigyorodott.
Ran morcosan összehúzta a szemöldökét. Az volt a legkellemetlenebb, hogy Linek igaza volt.
Li arcáról eltűnt a mosoly. Most komoly tekintettel nézett rá, és úgy folytatta:
– Az a helyzet, hogy kedvemre való a hou személye – közölte.
– Heee? – Ran arcára kiült a meglepetés.
– Jól hallottad, tetszik nekem. Mivel a barátom vagy, és nem utolsó sorban a tianzi címét viseled, nem közeledtem egyszer sem úgy a hou felé, ahogy szívesen megtettem volna. Viszont ha már te amúgy sem akarsz vele hálni, add nekem. Én majd boldoggá teszem őt.
Li hangjából kiérződött, hogy nem csak tréfának szánja az ajánlatot.
Rant teljesen letaglózta a dolog. Azt ugyan észrevette, hogy Li csillogó szemmel kíséri figyelemmel Asami minden egyes mozdulatát, és természetesen feltűnt neki, hogy előszeretettel cseveg a feleségével minden lehetséges alkalommal, de legvadabb álmaiban sem gondolta volna, hogy egyszer képes legyen ilyesmivel előállni. Még akkor is, ha őt teljesen hidegen hagyná a lány.
Miután teljes mértékben tudatosult benne, mit mondott a másik, elöntötte a harag.
Előre nyúlt, és karmos jobb kezével megragadta a kék hajú yaojing gallérját.
Sötét szemöldöke összefutott, ahogy ádázul villogó szemekkel nézett Li mélykék tekintetébe.
– Eszedbe ne jusson akár egy ujjal is Asamihoz érni – szűrte a fogai között. – Ha mégis megtennéd, esküszöm, szétmarcangollak. Egy percig sem fog érdekelni a kettőnk közt lévő, hosszú, baráti viszony.
Li szemei kitágultak a fenyegetés hallatán. Még soha nem látott a másik szemében ilyen tüzet lobogni. „Féltékenység?”
Ajkai kihívó mosolyba futottak.
– Ha te nem lépsz semmit, akkor én szerzem meg magamnak – biztosította a tianzit.
Nem biztos, hogy bölcs dolog volt a részéről ilyesmit mondani, amikor még mindig a másik keze szorította a gallérját.
Ran még szorosabban ragadta meg, majd egy erőteljes mozdulattal eltaszította magától a másikat. Li nekiesett a kastély egyik tolóajtajának, és majdnem be is bukfencezett azon keresztül a mögötte lévő szobába.
– Felejtsd el Asamit, ő az enyém! – parancsolta Ran, mielőtt elfordult volna a másiktól.
Hangos léptekkel távozott.
Nem egészen 🙂 Bár azt meg kell hagyni, hogy néhol tényleg olyan szép a díszlet, hogy akár a Gyűrűk Urába is bekerülhetne (nem véletlen, hiszen ugyanaz, Dan Hennah a díszlettervező), és a Jég törzsének hegyes fülű istenei hajaznak az tündékre, más tekintetben nincs a két történet között hasonlóság. Ami mondjuk nem baj. Ruhaköltemények tekintetében az Ice Fantasy pedig kenterbe veri a Gyűrűk Urát.
Sangsahwa's Blog 
Legutóbbi hozzászólások